Egy kis pszichológia…

Az a bizonyos atyai pofon. Vagy anyai. “Engem is felpofoztak egyszer-kétszer, mégis ember lett belőlem.” “Néha bizony nem segít más, kell az a pofon a gyereknek.” “A Jóisten is azt veri leginkább, akit a legjobban szeret.”

Hogy milyen torz fogalmaink vannak a szeretetről, annak egyik különösen fájó példája, mennyien gondolják még mindig azt, hogy rendjén van, ha a szülő időnként lekever egy pofont a gyerekének. Szeretetből. Mert jót akar neki.

S mennyi felnőtt van, aki magabiztosan hangoztatja, hogy az a néhány pofon bizony neki hasznára vált, sőt, utólag még hálás is értük. Igaz, elnézve őket és az életüket, én mondjuk nem nagyon szeretném, ha a gyerekem rájuk hasonlítana.

Általában túléljük a pofont, persze. Hasznunkra válik? Annyi biztos, hogy tanulunk belőle. De mit? Szerintem leginkább azt, hogy “ha én erősebb vagyok nálad, te pedig nem úgy viselkedsz, ahogy elvárom, akkor erőszakkal foglak kényszeríteni erre”. Valóban ezt akarja átadni egy szülő a gyerekének? S aztán csodálkozunk, hogy a gyerekek milyen kegyetlenül bántják egymást a közösségekben, hogy az emberek miért tiporják úgy le egymást, hogy miért nem áll ki a gyengékért és elesettekért szinte senki?

Különben, legtöbbször a pofon nem lecke. Csak utólag magyarázzák ezt bele, s az élet teszi leckévé, mint minden tapasztalatot. Adott helyzetben a pofon leginkább a kétségbeesett és tehetetlen szülő utolsó eszköze. Ha hatékonynak bizonyul is, hosszú távon nagy az ára: éppen azt a bizalmi kapcsolatot rombolja, amin keresztül egyedüli esélye lenne egy szülőnek valóban hatni a gyerekére.

Van olyan, hogy az ember nem tud uralkodni magán. Olyan is van, hogy nem lát kiutat egy helyzetből. De mindkettő csak magyarázatul, nem pedig mentségül szolgál a pofonra.

A pofon fáj. Az a lényege, hogy fájjon, testileg és lelkileg is. Hogy vannak dolgok, amik jobban fájnak a pofonnál, az még nem érvényteleníti ezt az egyszerű igazságot. Akit szeretünk, annak pedig nem okozunk fájdalmat akarattal. Akaratlanul úgyis megtesszük épp elégszer.