Sejtjük, esetleg tudjuk, hogy az influencerek, akárcsak a barátaink valódi élete, nem mindig esik teljesen egybe a Facebookon és az Instagramon sugallt képpel. Ennek ellenére benne vagyunk a „játékban”: lájkokat és szívecskéket küldünk, és mi is csupán egy szeletét mutatjuk meg a saját életünknek. Nem feltétlenül az a baj, hogy így teszünk, hanem az, ha mindenféle kontroll nélkül valóságosnak hisszük el a közösségi médiában látottakat és erre neveljük a gyerekeinket is.

Miért kell ezt kiposztolni?

A „Sikert értem el!” és a „Szomorú vagyok, vigasztaljatok meg, kérlek!” jól érthető, nyíltan kommunikált üzenetek, de vannak rejtettek is.

Sokszor vágyunk dicséretre, elismerésre, figyelemre, olyan szeretetkifejezésekre, amelyek törődést jelentenek, vagy épp megerősítenek minket abban, hogy értékesek vagyunk. Vagy legalább abban, hogy nem vagyunk egyedül. De megkaphatjuk ez online egy lájktól vagy több tucat kommenttől?

Mit akarsz elhinni és elhitetni?

Megfigyelték, hogy például egy szakítás után kétféle üzenetet hajlamosak küldeni az emberek magukról. Vagy azt, hogy semmi sem történt, megy az élet tovább, és meg sem éreztem, ami történt, vagy azt, hogy szomorú vagyok, vége a világnak, összetörtem, bántottak, otthagytak.

Mindkét típus egy megküzdési mechanizmus része, amivel önmagunkat védjük és a trauma erejét csökkentjük az életünkben. Az első a felejtést, a lezárást, a továbblépést jelzi, a másik segítségkérés és a fájdalom megélése. De vajon mennyire hihető, hogy nem fáj egy kapcsolat vége, vagy az, hogy vége a világnak? Mindkettő túlzásnak tűnik.

Milyen a digitális én?

Ahogyan az offline világban is meghatározzuk magunkat, úgy online is felépítünk egy digitális Ént. A kettő között azonban óriási is lehet a különbség. Sokkal több eszközünk, lehetőségünk van ugyanis arra, hogy a digitális Énünket minél vonzóbbra, sikeresebbre, csillogóbbra faragjuk. Manipulált fotók, féligazságokat rejtő posztok, beállított és szűrőkkel tökéletesített pillanatok mind abban segítenek, hogy elbújhassunk mögéjük.

De akkor hová tűnik az igazság, és aki így lát minket, vajon valóban megismerhet?

Nem feltétlenül tudatos ez a viselkedés, hiszen mindenkiben megvan a vágy, hogy figyelmet, szeretetet, törődést kapjon – de az már nagyon is eltérő, hogy mindezt milyen eszközökkel és milyen áron kapjuk meg. A félrevezetés sikert, lájkokat, népszerűséget is hozhat, ám ennek értéke talmi, ön marcangoló kérdéseket eredményez: ha nem vagyok őszinte, hiteles önmagam, akkor kit látnak, kit ünnepelnek a követők, rajongók esetleg a barátok. És ha az „álruha” sikeres, a valóság talán kiábrándító?

A jelenbe kódolt jövő?

A viselkedésünk következményeivel is számolnunk kell, hiszen amit feltettünk, hozzászólásban leírtunk vagy kiposztoltunk az évek, évtizedek múlva is visszatérhet. Hírességek, neves sportolók, vezérigazgatók is bajba kerültek tinikorukban vagy pár hónapja leírt gondolataikért. Rasszista, nőgyűlölő vagy csaló jelzőt kaptak, sőt, olyan is volt, aki elveszítette a munkáját, amikor kirobbant a botrány, és persze egy állásinterjún is megnézik az online múltunkat és ez is befolyásolja a rólunk alkotott képet.

Arra se szoktunk gondolni, hogy miközben a tökéletes Facebook (vagy Instagram) poszthoz lőjük a több tucat képet, mit lát belőlünk a környezetünk és a gyerekeink. A digitális én visszahat a való énre, az offline kapcsolatokra is. Bárhol vagyunk, kell egy szelfi?

Posztolunk, majd ragyogunk, ha “gyűlnek a lájkok”? Arról papolunk a gyerekeinknek, hogy fontosabb a való élet, mint az online, de nem éppen így viselkedünk.

A valóságban nem vagyok ilyen, csak online…

Akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha álnéven, egy rajzfilmkarakter profilképe mögül érezzük úgy, hogy bármit megtehetünk. Súlyos esetben még büntetőjogi következményei is lehetnek a „trollkodásnak”. De ha ilyesmiről nincs is szó, a piszkálás, az agresszió bennünk marad. Formáló, sőt kifejezetten deformáló hatása van az ilyen online álcáknak és viselkedésnek, mivel akármennyi pajzs is védjen minket a digitális világban, minden, amit ott megteszünk vagy kimondunk, belőlünk ered és akkor is visszük magunkkal, amikor már nem a kijelzőt nézzük.

Nem túlzás azt mondani, hogy a buszon, a boltban vagy az utcán sétálva ugyanazok vesznek körbe minket, mint online, vagyis nagyon is számít, hogy miként bánunk, hogyan kommunikálunk egymással. Általában szülői szabály, hogy a gyerekek előtt nem beszélünk csúnyán, ám a fiatalok olvassák a kommenteket, látják a posztokat, a torzsalkodásokat, és a viselkedési normát mi felnőttek közvetítjük számukra a saját viselkedésünkkel, önkifejezésünkkel.