Úgy röhögök, miközben próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy elkezdjem az aktuális blogot…
Szóval hív a barátnőm és belezokog a telefonba, hogy most jött meg a levél a fia leendő általános iskolájából, miszerint felvették a kívánt tagozatra, első osztályba és várják az első szülői értekezleten. „Niiincs töööhööbb ovííís gyerekeeeeeem”. Nyílván nekem is könny szökött a szemembe, mert emlékszem a terhességére, sőt arra is, amikor az első gyermekével volt várandós lassan 11 éve. Eszméletlen gyorsan szálltak el ezek az évek, és még számomra is felfoghatatlan, hogy már a kisebbik gyereke is iskolás lesz. Szóval én is meghatódtam, és közben mégis egyszerre tört fel belőlünk a röhögés. Amúgy is rém viccesek vele (is) a beszélgetések. Szinte mindegy, hogy miről kezdünk el társalogni, tuti, hogy előbb utóbb a porontyoknál kötünk ki.

• Képzeld, a lányom megnyerte a hétvégi versenyt.
• Láttam a FB-on szívem, gratulálok. Jaj, Hannikám már azt is ki tudja mondani, hogy dezoxiribonukleinsav (na jó, azt még nem, csak nem jutott eszembe jobb szó).
• Nem mondod, tényleg?  De ügyes! És jól viseli már a hajmosást?
• Javul a helyzet. Figyu, neked is azt csinálta ennyi idősen, hogy …  és így tovább….

Namármost, ezek a beszélgetések akkor is ide lyukadnának ki, ha a kvantumfizikáról kezdtünk volna el beszélgetni (kicsi az esélye), de a lényeg az, hogy ez már mindig így lesz? Mint amikor mindenkinek a gyerekem fotóit mutogattam a Sztárban sztár leszek öltözőjében anno. Most meg csak a gyerekekről tudunk beszélgetni a barátnőkkel. Anyasors. Jut eszembe az anyasorsról, elérkezett a nap, amikor úgy éreztem, hogy Hannit ideje elvinnünk magunkkal egy rendezvényre, történetesen a Kincsem Parkba. Nagyon vártam már, de izgalommal vegyes várakozás volt ez. Eszembe jutott Julia Roberts a Pritty Woman című filmben, ahogy a nagy kalapjával betipeg a derbire. Bár ez nem derbi volt, de azért jeles esemény, és én háziasszonyi szerepet töltöttem be.

Kalapom is volt, ami pont az első tíz percben repült le nagy ívben a fejemről, amikor györnyedve rohantam Hanni után, aki éppen minden embert meg akart ölelni… az összeset. Még azért akkor is bizakodtam, hogy jó ötlet volt Hannit elhozni a „munkába”. A következő pillanatban odaléptek hozzám, hogy szeretnének közös fotót. Az esetek többségében ilyenkor készséggel állok rendelkezésre, de ez nem az az eset volt. Hanni ugyanis úgy döntött, ha már a Kincsem Parkban vagyunk, versenylovakat megszégyenítő gyorsasággal tűnik el a szemem elől, így muszáj voltam visszautasítani a kérést. Még – hogy stílszerű legyek – kutyafuttában visszanézve láttam a csalódott arcokat, de nem volt időm ezen rágódni, mert Hanni tényleg teljesen fel volt pörögve. Itt már azért kezdett megfordulni a fejemben, hogy a következő 8574653786 évben biztosan nem jön velem olyan eseményre, ahol dolgoznom is kell. Nem beszélve arról, hogy a ruhám sem volt éppen gyerekkompatibilis, és hogy is fogalmazzak finoman, kezdett szakadni rólam a víz…

Nna, amikor ezen is túljutottunk, megfogtam Hannit, felmentünk a lelátóba, ahol azért nagyjából biztonságban tudtam magunkat. Kicsit nyugisabb percek következtek, de csak addig, amíg le nem kellett mennem a díjátadóra. Az megvan, amikor adom át az érmet, és a periférikus látószögemben érzékelem, hogy a lányom üvölti a boxunk üvegére tapadva, hogy aaaaanyaaaaaa? Szegény Krauszom próbálta nyugtatni, elterelni a figyelmét, de a szeparációs szorongás karöltve a dackorszakkal mindent felülírt. Mit ne mondjak, elég nehéz volt fókuszálnom.

Visszaolvasva tök vicces, és ez valószínűleg olyan sztori, amin jókat fogunk majd kacarászni húsz év múlva egy családi ebéden, de megélni akkor azért nem volt ilyen szórakoztató. Elég nagy dilemma volt, hogyan végezzem jól a dolgom, ha közben látom sírni a gyerekemet. Ebben a helyzetben mi vagyok inkább: háziasszony vagy anya? Mi van, ha így egyikben sem vagyok jó? Az vígasztalt, hogy tudtam, Hannikám a legjobb kezekben van az apukájával, de azért bevallom, a nap végére jobban kifáradtam, mint valaha.

Ja, hát a lényeget majdnem kihagytam! A lufik! Ez a rendezvény tele volt lufikkal, amiket ugye minden gyerek szeret. Az én gyerekem azonban nemcsak úgy szimplán szereti a lufikat, hanem rajong értük. Szinte hipnotikus állapotba kerül tőlük. Ha meglát egy lufit (vagy labdát), megszűnik a külvilág és addig megy, amíg meg nem szerzi. Akkor is, ha esetleg egy másik gyerek kezében van, ő elveszi. Mondanom sem kell, hogy ebből is akadtak nehézségek.

Ahogy hasonló helyzetekből a játszótéren is általában. Komolyan mondom, szinte minden alkalom felér egy akciófilm izgalmával. Először is le kellett küzdenem, hogy féltettem a hintától, vagy attól, hogy egy éppen hintázó gyerek elé/mögé megy, és megsérül. Aztán a csúszda… pffff. Mi van, ha megeszi a homokot, vagy ami rosszabb, macskakakit talál benne, és azt eszi meg? Vagy csak megfogja és utána a szemébe nyúl azzal a kezével… Egyszer azt olvastam, hogy attól meg is lehet vakulni…  Szóval a játszótér nekem az elején olyan volt, mint egy veszélyekkel teli túlélő túra, ahonnan örülni kell, ha élve kijutunk.

Ez pár alkalom után szerencsére enyhült, mostanra viszont a legnagyobb babacsatatér. Ez alatt azt értem, hogy ahogy az én gyerekem a lufit és labdát veszi el előszeretettel másoktól, tőle meg a homokozó lapátot, vödröt és úgy egyáltalán minden mást. Persze az én harcos Marikám nem hagyja magát és visszavesz mindent, sőt még azon felül is. Eleinte ilyenkor közbeléptem, leguggoltam mellé és próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez nem szép dolog, adja vissza, és majd ő is megkapja, ha a másik kisgyerek kijátszotta magát vele. Ezt ő általában meg is értette, de azt tapasztalom, hogy a szülők többsége nem így viselkedik. Kár szépíteni, az anyukák nyolcvan százaléka nyomkodja a telefonját, és nem is tudja, hogy mit csinál a gyereke. Ha mégis látják, hogy a gyerekük éppen homokot szór egy másik gyerek szemébe, vagy éppen kitépi egy másik baba kezéből a játékot, akkor sem avatkoznak közbe.

Bevallom, ez meglep. Én valószínűleg túlkompenzálok, mert nem akarom, hogy a személyemet illető előítéletek Hannira is kiterjedjenek (bár már most észreveszek egy-két pillantást, ami egyértelműen ennek szól). De azt sem akarom, hogy én mindig rászóljak a saját gyerekemre egy másik gyerek védelmében, és ebből Hanni azt szűrje le, hogy érte meg nem állok ki… Szóval ez nekem tényleg nagy dilemma. Mint oly sokszor, most is szívesen veszem az ezzel kapcsolatos észrevételeket, tanácsokat. Ti hogyan viselkedtek a játszótéren? Engeditek, hogy „lemeccseljék” egymás között a gyerekek, ki nyeri a lapátot, vagy próbáljátok tanítani nekik a társas együttélés alapszabályait?